MeloneBlog

 

Réges régen történt, az ókori sumerok idejében, mikor megszülettek a mai háziállatok ősei. Nem történt ez másként az udvarokon és parkokban csaholó kutyákkal sem. A kutyák ősi szelleme a farkasoktól ered. A farkasok falkákban éltek, de időnként a vadászatok alkalmával szétszéledtek. A hátrahagyott, kóborló kiskölykök ilyenkor találkozhattak az emberekkel, akiktől élelmet, csontokat szereztek. Amikor az első emberi hordák területére tévedtek a farkaskölykök, az ember gyerek azon nyomban megszerette és el sem eresztette őket. A farkasokat hússal táplálták, így szoktatták barlangjukhoz az állatokat, akik az emberek mellett megszelídültek. A farkas idővel egyre több ivadékot hozott világra, melyek egyre szelídebbek lettek, egyre könnyebben alkalmazkodtak az emberekhez.

Az ember különböző foglalkozásokat űzött. A farkasok közelségét kihasználva minden munkához külön segítő társat nevelt a szelíd kölykökből. Így alakulhattak ki a ma is élő kutyafajták.

            Akár hiszitek akár nem, a puli kutya sem származik máshonnan. Az első puli egy pásztor kutyája volt. Minden reggel hűségesen csaholt subás gazdája mellett. A juhásznak gyakran meggyűlt a baja a juhok terelésével, mert mint azt tudni illik a juhokat nem az eszükért gondozza az ember. Idővel észre vette ezt a juhász kutyája is, akit Pulinak hívtak. Azt is látta a kutya, mert pompás megfigyelő, hogy a juhok csak egymásra hallgatnak: Ha például egyikük elindul egy irányba, a többiek mindenképpen vele tartanak. Még akkor sem torpannak meg, mikor látják, hogy a társaik már nekimentek a kerítésnek, és mindahányan beütötték magukat a kerítés deszkáiba.

            Egyik délután ahogy Puli a birkákat nézte, arra gondolt: „Én bizony nem nézhetem tétlenül a birkák tehetetlenkedósét!” A fejébe vette, hogy kívülről hasonlítani fog a birkákra: „Ha olyan lesz a bundám, mint a gyapjasoké, akkor majd rám is hallgatni fognak.”-monda magában a kutya.

Amint gazdájával visszatértek a mezőről, Puli a vizes dézsába ugrott és addig hempergőzött, míg a tiszta víztől bárány fehér nem lett a bundája színe. Ezután a kerítéshez dörzsölte szőrös hátát. A kerítésen a lyukak és a kiálló szögek addig-addig dörzsölték Puli szőrét, míg az rojtos nem lett. A kis kutya egészen megváltozott. A nagy változásban úgy elfáradt, hogy hajnalban gazdája, a juhász keltegette. A bárányokat terelő ember mikor meglátta kedves terelőkutyáját, nem akart hinni a szemének: „ Te vagy az Puli kutyám?”- kérdezte. Mire a kutya izgatottan ugatni kezdett, és rohant is a bárányok felé megkezdeni reggeli feladatát, elvezetni a juhokat a mezőre. Mindig ez volt a nap legnehezebb feladata.

A bárányok azonban olyan balgának bizonyultak, hogy nem látták már Puliban a kutyát. Mind birkának nézte a csaholó kutyát. Ettől kezdve Puli minden vakkantására hallgatni kezdetek a makacs, lusta juhok. A terelés így sokkal könnyebb lett. A juhász pedig Puli találékonyságát esténként bőséges vacsorával jutalmazta.

Így történt, hogy a fehér puli kutya a legjobb terelő lett a vidéken.

            Puli híre messzebbre is eljutott. Ilyen terelőkutyára volt szüksége a többi birkapásztornak is. Ettől fogva a juhászok megpróbálták puli formájúra borzolni kutyáik bundáját. Nem tartott sokáig az átváltozás, és a siker sem marad a kamrában. A juhokat minden alkalommal megtréfálta a kutya és az ember szövetsége.

 

 

 

 

 

 

Egy tavaszi napon Puli és gazdája udvarában nagy esemény történt. Pulinak kiskölykei születtek. Puli pocakja már hónapok óta gömbölyű volt, ezért a juhászt nem érte váratlanul a kis jövevények születése. Azonban birkapásztor aznap szomszédjára bízta a bárányokat, mert a nagy eseménynél kedvenc kutyája mellett akart lenni. A kölykök egytől-egyig fehérek voltak, bundájuk hogy hogy nem, már világra jövetelük pillanatában rojtos és bozontos volt. Egytől egyig úgy festettek, mint az újszülött kisbirkák.

Puli egy hónapig minden nap kétszer hazajárt a mezőről, hogy megszoptassa és szemmel tartsa kölykeit. Az egy hónap után azonban a kiskutyáknak maguknak kellett boldogulniuk a juhász birtokán.

A kiskölykök vérbeli virgoncok voltak. A fűben, a porban henteregtek, kergettek mindent, ami csak az útjukba került. Rendszeresen csintalanságon törték a buksijukat. Nagyon jól tudta ezt Puli is. Ezért rendszeresen óva intette őket: „Kicsinyeim! Amíg a mezőn a birkákkal vesződöm, vigyázzatok egymásra! Ígérjétek meg, hogy a juhász birtokán túlra nem merészkedtek nélkülem! Az erdő nagyon veszélyes hely ilyen kicsi állatok számára, mint ti.” A testvérek azonban ügyet sem vetettek az ilyen intelmekre, csak csaholtak tovább. A negyedik kiskutya, testvéreivel ellentétben, szófogadó volt. Mindig odafigyelt Puli tanácsaira, ezért sosem keveredett bajba, mint kiskutya testvérei.

            Egy napon délelőtt, mikor Puli már a mezőn dolgozott gazdájával a három csíntalan kiskutya új szórakozást eszelt ki. A tiltás ellenére, vagy talán pontosan azért rettentően kíváncsiak voltak a juhász házát körülvevő erdőre. Elhatározták, hogy ők akármilyen büntetés árán is, de felfedezik maguknak a terepet. A negyedik kiskutya hiába emlegette fel Puli intelmeit, hiába állt testvérei útjába, azok hajthatatlanok voltak. Így esett, hogy a három rosszaság útnak indult, a szófogadó kutya pedig otthon maradt.

A három kutya átvágott a kis kerten, a horgásztón, megkerülték a birkák karámját és máris ott találták magukat az erdő szélén. Egyikük sem félt. Mindhárman izgatottan csóválták farkukat, és kergetőzni kezdtek a nagy fák oltalma alatt. Ahogy egyre beljebb jutottak, egyre csak sötétebbé vált minden. Pici szemükkel már csak a fák körvonalait látták. Abbahagyták a kergetőzést, csak csendben lépdeltek tovább. Már egymást sem látták. Hirtelen hangos, kétségbeesett csaholásra lettek figyelmesek. Futottak a hang irányába. Nem voltak messze egymástól, de ijedségükben minden lassabbnak tűnt. Mikor odaértek a csaholás forrásához, látták, hogy egyik testvérük belepottyant egy szurokkal teli gödörbe. Kis mancsukkal azonnal próbáltak vergődő testvérük után nyúlni, de végül egymást rántották a szurokba. Mindhárman a fekete ragacsban ragadtak. Ugatásuk egyre erősebb volt. Éppen ez volt a szerencséjük.

Negyedik testvérük idő közben aggódva bámult az erdő felé. Azt figyelte, mikor jönnek visszafelé testvérei. Egyszer csak éles ugatásra lett figyelmes. Egyből tudta, testvérei bajban vannak. Sebtében kapta magát, és az erdő felé indult. A csaholás könnyen elvezette a baleset helyszínére. Volt ám nagy ijedtség mikor meglátta testvéreit csupa feketén! Azonban a negyedik kutyus ravasz volt, és egy fadarabbal segítette ki a bajbajutott rosszaságokat. Így a kölykök hamar kimásztak a gödörből, és szégyenkezve baktattak hazafelé. Csak azt remélték, hogy bundájuk újra tiszta lehet, és Puli sem tud meg semmit a rosszaságból.

            A kölykök egész délután mosakodtak, hemperegtek, de a szurok csak nem akart kijönni a bundájukból. Mikor a juhász és kutyája hazaértek nem hittek a szemüknek. Ott állt előttük lehajtott fejjel három ragacsos, fekete kutya. A történteket a negyedik testvér mesélte el Pulinak, aki akkor már a másik három kölyköt subickolta. Azonban a szurok olyan makacs volt, hogy a víz nem áztathatta le a kölykök szőréből.

Puli nem szidta meg kölykeit a rosszalkodásért, de a kis fekete gombolyagok örökre magukon viselték szófogadatlanságuk büntetését. Ahogy telt az idő, a fekete kutyák is felcseperedtek, és újabb kiskutyákat hoztak a világra, azonban ezek a kölykök sem moshatták le soha magukról családi örökségüket, a fekete színt. A fekete kutyák akármennyire is pulik voltak, a bárányok így már nem hallgattak rájuk. Ezért mással kellett kivívniuk a juhok tiszteletét és figyelmét.

A birkákat a legeltetések alkalmával a vad, erdei farkasok veszélye fenyegette. Ám a fekete kutyák híresek voltak bátorságukról. Minden alkalommal határozott védelmet nyújtottak a kis bárányoknak, ezért a juhok újra megbíztak bennük. Ettől fogva a fekete puli is terelhette a juhokat a pásztorral.

Így esett, hogy az évek alatt a drótszőrű, fehér és fekete terelőket is puli kutyának hívják. Azóta segít mindenhol a világon a juhászoknak a puli kutya a bárányok mellett.