Tubudu, az első néger rabszolga
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer valahol a messzi Afrikában egy kis törzs. Erről a törzsről a világon senki sem tudott semmit. Tehát teljesen láthatatlan volt a világ számára a benne élő emberekkel együtt. Egy napon azonban európai gyarmatosítók keveredtek erre a területre, mert egy őrültnek vélt idős tudós kifejlesztett egy technikát, mely segítségével feltárhatóvá váltak a gyémántot rejtő barlangrendszerek.
„A módszer eredményesnek bizonyult. A térség egy gyémántbánya. Jelentette ki örömmel kutatócsoport vezetője a királynak.”
Ám a nyersanyag elszállításához szükség volt vasút kiépítésére, mellyel Európába kerülhetnek az értékes nyersanyagok.
Így a kis törzsi közösség területén át kellett vezetni a vasútvonalat. Az építési munkálatok heteken belül befejeződtek. A fiatal és idős négerek minden nap a sínek mellett ücsörögtek. Felfogni nem tudták milyen állat lehet az, amelyik mozgásához ilyen fém sínkre van szükség.
Aztán egy szép napon szállítmányt indítottak a vonalon. A törzs lakói idővel rájöttek az „állat” titkára, és tovaköltöztek biztonságuk érdekében. Ám volt egy kisfiú, akit magával ragadott a tömör, fém, füstölgő csuda-csoda állat, ami hétről hétre csak zakatol, és messze-messze viszi Afrikát. Arról álmodott, hogy egyszer felszállhat rá, és új helyeket ismerhet meg, elhagyhatja a törzsét. A kis, néger fiú, Tubudu, mindig is más volt, mint társai. Míg barátai hosszú nyakú struccokat és pici prémes gundikat kergettek, törzsi táncot jártak tisztelt isteneiknek, őt csak a vonat és az érdekelte, mi lehet ott, ahová a vonat zakatol, milyen lehet a zebránál is gyorsabban száguldani. Sosem tudott beilleszkedni a törzsébe, mert azt gondolta az élet többet is tartogathat számára, mint egyszerű életfenntartást, és tűz körüli táncokat. Úgy érezte a sok törzsi szabály, összeköti egy képzeletbeli zsinórral, és sosem engedi szabadon szárnyalni. Minden nap reggeltől estig csak ült a síneken, és nézte a vonatot.
Egy napon elhatározta, hogy ő megmutatja a törzsének: más világ is létezik az ő oázisuktól távol!
…
Fülét a sínekhez tapasztotta, így készült a vas állat közeledtére, és a nagy ugrásra, mely gyökeresen megváltoztatja majd életét. Egyszer csak elkezdett rezegni a sínpár. A kicsi fiú keze az izgalomtól verejtékezni kezdett, szíve kalapált, mert érezte ez nem mindennapi cselekedet lesz. A vonat jött, és Tubudu eltűnt a távolban. A zakatolás álomba ringatta a fiút.
Másnap reggel egy ismeretlen országban ébredt fel. Mikor feleszmélt, riadtan nézett körül: Itt mindenki meleg ruhát viselt. Táskát és cipőt hordott. Sietett. A talpa alatt aszfaltozott út futott és kőházak, nagy hajók és fahordók vették körül. Azt sem tudta hová nézzen a sok új csodától. A szeme vibrált. Eszméletlenül kíváncsi volt a sosem látott, kő országra, ezért elindult sétálni, és boldog volt, mert tudta, most igazi felfedező lett. Nagyon büszke volt magára. Ahogy nézegette az embereket feltűnt neki, hogy mindenki bőre fehér vagy rózsaszínű; nyelvük őrülten pörög, kezükben még sosem látott eszközök mozognak.
Sétája közben észrevette, hogy a legnagyobb különbség a törzse és a „fehérek” között, hogy itt mindenki feszült, egy mosolyt sem látott az arcokon.
Kis idő múlva egy szűk utcában megpillantott egy csodálatos mosolyú lányt.
”Végre egy hozzám hasonló lény! Meg kell ismernem őt.”- gondolta magában.
Egyre gyorsabban kezdte szedni a lábait, hogy utolérje a bájos mosolyú lányt. Beszélgetni szeretett volna vele erről a világról, vagy „ha a lány beleegyezik, gondolta, elviszem magammal a törzsembe bizonyítékul, hogy itt jártam”.
A lány észrevette Tubudu közeledését, és lassított léptein, így pár méter után már egymás mellett sétáltak a köves utcán. Nem értették egymás szavát, mégis megértették egymást a pici jelekből, amiket szemük és lélegzetvételeik elárultak.
- Anna vagyok, mutatkozott be a lány.
- A….Ana? Kérdezte Tubudu akadozva, és tovább fürkészte az ismeretlen arcvonásokat.
- egy széles mosoly, és heves bólogatás követte a kérdést.
- Tubudu.
A válasz egy újabb mosoly, és nyugodt pillantás volt.
Anna egy tipikus városi lány volt. Szülei reggeltől estig a város melletti gyárban dolgoztak, míg ő élte magányos életét. Néha rajzolgatott a vízparton. Este pedig finom vacsorával vára fáradt szüleit.
Ma estig éppen semmi sürgős tennivalója nem akadt, így szívesen hívta be otthonába újdonsült barátját, a kis néger fiút. Az egész napot együtt töltötték. Tubudu felfedezte a téglából épült lakás ismeretlenségét, és Anna játékait, amik nem fából, kézzel készültek voltak, hanem boltból vásárolt műanyagok. Az idő túl gyorsan telt. Elhatározták, hogy Anna berendez egy kis lakot Tubudunak a pincében. A fiú hetekig itt bujkált a város ellenszenve elől. Annától tanulgatta az ország nyelvét, és néhány új viselkedési szabályt is. Már nem akart hazamenni. Beleszeretetett Annába.
Egyik este kimerészkedett a pincéből, hogy virágot hozzon a lánynak szerelme és köszönete jeléül. Ám útközben találkozott három rosszindulatú fiatallal, akikben ellenszenvet váltott ki Tubudu puszta jelenléte is. Hiszen ezekben a gyarmatosító országokban az alávetett népeket civilizálatlan, használati tárgyaknak, és ellenségnek tartották. A fiúknak a kis néger a lehető legtökéletesebb lehetőség volt erejük fitogtatására az utca népe előtt. Tőrbe csalták Tubudut, majd megverték. Mielőtt magára hagyták volna az összevert testet, közölték vele, hogy térjen vissza oda, ahonnan jött, mert ha holnaptól megtalálják a városban, rabszolgát csinálnak belőle.
Tubudu ijedten, teljes félelemben vánszorgott vissza kis tanyájára, ahol Anna már aggódva várt rá. A délután történtekről soha többé nem esett szó.
Egy hét múlva Anna hirtelen rosszul lett, gyógyszerre volt szüksége. Csak Tubudura számíthatott. Kezébe nyomott az orvosságra elég pénzt, és elernyedten feküdt az ágyában segítségre váró szemekkel nézve barátjára. A megfenyegetett fiú egész testében remegett a félelemtől, hogy ki kell mennie a városba, de nem tagadhatta meg a segítséget szerelmétől. Így a múlt heti fenyegetésre fittyet hányva elindult a patikába.
Ám a gyógyszertár előtti utcában találkozott a három fiúval, akik már messziről észrevették fekete bőréről. Bekerítették, elkapták, és apjuk házába hurcolták, ahol rabszolga lett. A gyógyszert így sosem tudta elvinni Annának.
Az ő feladata lett a kert gondozása és az állatok etetése a várostól távol eső hatalmas birtokon. Ez az életforma teljesen gúzsba kötötte. Mozgástere a kertre és az istállóra korlátozódott. Elkeseredett és szomorú volt, mert elszakadt szerelmétől, akit betegen kellett magára hagynia, és elszakadt törzsétől is egy ismeretlen vasállattal, egy ismeretlen városba, ahol mindenki siet, mindenki fehér, senki sem szabad és sosem mosolyognak, és ő itt rabszolga.
A zsinór sokkal szorosabban szorít, mint Afrikában, ahol övé volt az egész sivatag…
Keserűségében csak engedelmeskedni tudott a három gonosz fiú szeszélyeinek. A reményt az általa gondozott növények jelentették. Hiszen most ők sem Afrikában élnek, pedig ott születtek, de itt is ugyanúgy virágba tudnak borulni. Ezért hitte, hogy egyszer az ő szirmait is sütheti a napsugár.
Eltelt tíz év. Tubudu már férfivá érett. Megtanult angolul és lázadás nélkül végezte munkáját.
A birtokra hetente érkezett posta a városból. Egyik napon, az udvaron felejtették az újságot. A címlapon egy afrikai törzs szerepelt. Tubudu izgatottan és könnyes szemmel forgatta a lapot. Arról olvashatott, hogy törzsét felfedezték és törzsi táncaikat, kultúráikat tanulmányozzák híres angol tudósok. A hír hallatán felébredt benne újra az a bátor kisfiú, aki felszállt a vas állatra, hogy bizonyítson családjának, és önmagának. Az évek alatt rájött, hiba volt otthagyni hazáját, ahová tartozik. Szabadságában egyre szabadságtalanabb lett. Afrikában hiába érezte magát kirekesztve, szeretet és a végtelen sivatag vette körül, ami mind az övé volt. Míg itt a távoli országban, ezen a másik kontinensen se sivatag, se a struccok, se a családja nincsenek vele, hogy szabadon élhesse életét.
„Anna, akiért annyira aggódtam már évek óta férjhez ment a három gonosz fiú egyikéhez, és már meg sem ismer.
Ha végignézek magamon, csak egy rabszolgát látok, aki még a tűz körül sem táncolhat. Ha erre az országra nézek csak idegenséget, szeretetlenséget érzek, elmélkedett magában. „
A már férfivá érett Tubudu minden erejéből a hazatéréséért küzdött éveken át, de ez sehogy sem sikerült neki. Ez volt az ára hatalmas szabadságvágyának, meggondolatlanságának.
„És én még szabadon a síneket bámulva éreztem magam elszigetelten! – sóhajtozott.”
Ám végső célját, hogy törzsének bizonyítson, sosem hagyta szem elől veszni. Éjszakánként könyvet írt sorsáról és törzséről.
Ott öregedett meg a távoli városban, mint kedvenc zebrája az istállóban.
Tubudu volt az első néger rabszolga…
Története milliókhoz jutott el, és indított meg. Hatására jöttek létre különböző felszabadító mozgalmaknak a XX. Században. Sírhelye, azóta zarándokhely a felszabadult rabszolgák számára. Könyve gazdaggá tette törzsét, akik ma is büszkék rá. Így vált valóra Tubudu álma.
