MeloneBlog

 Apa mesél: Köd 

-         Apa, olyan rossz idő van ma este! Egész délután az ablakban ültem, de még a postaládáig sem láttam el.  A szomszéd Peti hívott, hogy menjek vele játszani, de ilyen időben oda sem találnék hozzájuk. Mi ez, amitől minden szürke és nyirkos lett?

-         Ez, kislányom, a köd.

-         Köööd? – kérdezett vissza Adél.

-         Igen, ezt úgy hívják. Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg anyát is.

-         Mesélj nekem a ködről!- kérlelte apát Adél.

-         Én csak egy egyszerű könyvtáros vagyok, nem értek a földrajzhoz. De ha ide ülsz az ölembe, mesélek neked egy történetet a köd hatalmáról.

Adél szerette, ha apa mesélt neki. Nagyon kíváncsi volt az újabb történetre is, így hát pillanatokon belül apa térdén csücsült.

Abban az időben a világnak két fele volt, az üveghegyen túli és a kurta farkú malacon túli részek. Ezeket az óceán választotta el egymástól. Az üveghegyen túl minden ház pöttyös volt, az ablakokban rendszerint pihent egy kiskanál. A nők csillogós körömlakkot használtak, a férfiak nadrágtartót viseltek. Az egyik nagyvárosban az állatkert mellett lakott Ida, egy lila pöttyös házban. A kurta farkú malacon túl a házak falait matricák borították, ebédkor nem hiányozhatott az asztalról a málnás tészta. Ezen a féltekén rendszeresen rendeztek „medvehang utánzó” versenyt. A fődíj a királyi cím volt. Az idén Csaba nyert. Ezt az eseményt minden tévé és rádió csatorna sugározta. Így nem csoda, ha Ida házába is eljutott a nagy hír. Ida, amint megpillantotta az újdonsült királyt, menten beleszeretett. Az üveghegyen túl élő leányzónak sem kellett több, minél előbb találkozni akart a királyfival. Meg akarta ismerni őt. Kíváncsi volt, milyen a simogatása, szereti e a tökfőzeléket, és megtehenegelne e egy tehenet. De ott volt az óceán.

-         Az óceánt átszelni nem egyszerű dolog, de rajtam aztán nem fog ki holmi pocsolya! Ahogy az udvaron sétált meg látta az ablakpárkányon pihenő kiskanalat.

Gyerekkorom óta nem értem, miért felejtenek minden háznál egy kanalat, de most végre hasznát veszem- gondolta magában. Kirohant az óceán partra, és veszettül kanalazni kezdte a végeláthatatlan vízmennyiséget.

Ahogy teltek múltak a nappalok és az éjszakák, a lány egyre több vizet kanalazott ki az óceánból, mindezt azért, hogy találkozhasson szerelmével. A kimert víz már elborította a kis, virágos kertet meg a pöttyös házikót. Ám az óceán még mindig kiapadhatatlanul terjengett Ida előtt. Hirtelen tehetetlennek érezte magát. Kétségbeesésében sírva fakadt, ám könnyei csak növelték az óceánt. Kénytelen volt abba hagyni a sírást, ha el akarta érni választottját. Így hát összeszedte magát, és kanalazott tovább.

Már a televíziók, bulvárlapok is felfigyeltek a különös lányra: 

Kedves nézőink! Köszöntjük önöket a híradó esti kiadásában.

A kanalas lány

Az üveghegyen túl élők hétköznapjait hétfő óta felforgatta egy Ida nevű lány. A lány napok óta kanalazza az óceánt. A kimert vízmennyiség már a part menti házakat is elöntötte. Ida beszámolójából tudjuk, a kurta farkú malacon túlra szeretne eljutni, hogy találkozhasson Csabával, az idei év medve hangutánzó királyával.

Szakértőnk elmondta, a károk egyre nagyobb összegre rúgnak. A város lakói szerint ez nem mehet így tovább. A problémával ombudsmanhoz fordulnak.

Innen értesült a történtekről a medve hangú király is, akit teljesen magával ragadott a szerelemért kanalazó lány. Ezért Csaba azon nyomban levelet küldött Idának. 

A levelében ez állt: ”Kedves hölgyem! A másik parton én is a kezembe vettem egy merőkanalat. Szeretettel gondol Önre: Csaba”

Ettől fogva együtt kanalazták a nagy, sós vizet. Hét hónap múlva az óceánból már csak egy Balatonnyi vízmennyiség maradt. Hunyorogva ugyan, de már látták egymást tiszta időben. Az eddig kimert víz már falvakat, városokat öntött el. Ida egyre lelkesebb lett, már egészen közel érezte magát a medvehangúhoz. Viszont Csaba kitartása lankadni kezdett. Belefásult már a kanalazgatásba. Estére az idő ködösre fordult a kurta farkú malacon túl. Csaba már nem látta maga előtt a célt.

-         Az, hogy eléritek e egymást, teljes egészében csak attól függ, mennyi kitartásotok van. Ha valamelyikőtök feladja, az eddig kimert víz visszafolyik a mederbe.” Mondta a lánynak a falubeli, kedves tündér.

Ida kitartóan kanalazgatott tovább, az idő viszont egyre csak ködösre fordult. Hiába hunyorgott, pislogott, nem sehol sem látta a medvehangút. Csak arra várt, mikor süt ki újra a nap, mikor fogy el a víz. Ám a köd még ma is ott leng az óceán fölött.

Adél már bóbiskol, vette észre apa. Miközben takarót vett elő, Adél így motyogott álmában:

-         Apa, ugye építesz nekem pöttyös házat? 

Apa egy puszit nyomott kislánya homlokára, lekapcsolta a villanyt és elsuttogott egy álmodj szépet Adélt-t.

Ábel, az akváriumtisztító

Mesém hőse, Ábel, egy forgalmas kisváros tisztességes polgáraként éldegélt. Minden reggel az órája csörgésére ébredt, első dolga volt, hogy megreggelizzen, és fogat mosson. Ezek után pedig összeszedte kalapját, táskáját és munkába indult. Ábel egy butikban volt alkalmazott.

Ez a butik azonban különbözött a többitől: minden kapható volt benne, ami ruha és kiegészítő. Az emberek csak úgy özönlöttek az üzletbe. A bolt különlegessége, a benne díszként található, akváriumokban rejlett. Az akváriumok tele voltak díszesebbnél-díszesebb halakkal, különleges növényekkel, amik minden hónapban új virágot hajtottak, ezzel színesebbé varázsolva az akváriumot. Ábel nem egyszerű alkalmazott volt, nem a ruhák eladásával foglalkozott, mint csinos kollégái, ő az akváriumokért volt felelős. Ő tisztította a vizet, algátlanított, etette a halakat, gondozta a vízi növényeket, tisztította a szűrőberendezéseket, és ápolta a halacskákat. Ő rendezte be a halak életterét az akváriumokban, és ő vásárolt új kellékeket a vízi világba. Ez minden nap gondos odafigyelést igényelt.

Ám Ábel nem értette, hogy egy ruha üzletbe miért kell akváriumot telepíteni. Mi köze van a halaknak a ruhákhoz?- kérdezte naponta magától. Ennek ellenére nem bánta a dolgot, hiszen ezért a munkáért kaphatta fizetését.

Volt valami, amit Ábel nem tudott. Az akvárium ötlete a boltvezetőé volt. Évekkel ez előtt, mikor a butik megnyitott, még koránt sem volt ilyen népszerű. Ugyan olyan volt, mint a többi üzlet a városban. A kirakatrendezők tehettek akármit az üvegablak elé, a vevők nem csábultak az üzletbe. Mikor a bolt a csőd szélén állt, a boltvezetőnek új ötlete támadt. Más módszert talált ki a csábításához. A vevők kíváncsiságát használja fel a ruhák eladásához. Kitalálta, hogy akváriumot telepíttet a butikba. A kirakatban és a ruhák között található érdekesség nézelődésre késztette a vásárlókat, akik innentől kezdve sokkal gyakrabban tértek be az üzletbe. Azóta a butik jóval népszerűbb lett. Ám a boltvezetőnek nem volt ideje naponta tisztítani a sok akváriumot, ezért adta fel a karbantartói álláshirdetést az újságban. Ábel pedig ezek után került az üzletbe.

Ábel hetente találkozott barátaival, akikkel minden találkozáskor megbeszélték egymás ügyes-bajos dolgait, és munkahelyi zűrjeit. Mikor Ábelre került volna a sor, amióta megkapta új állását, rendszeresen elterelte a témát.

„A többiek mind irodai munkát végeznek, mit szólnak majd, ha bejelentem nekik, hogy én akváriumtisztító vagyok egy butikban. Mind kinevetnek majd.” – gondolkodott magában. Így aztán sosem esett szó Ábel munkájáról, mígnem az egyik barát meg nem elégelte a nagy titkolózást és rá nem kérdezett Ábel munkájára. Mire végre kibökte a nagy titkát, a többiek már az asztalt csapkodták a nagy hahotázástól. Így aztán Ábel szégyenkezve otthagyta őket.

Otthon egész este nem bírt aludni, és arra gondolt mennyire igaza van barátainak. Ideje már, hogy fontosabb munkát találjon, és javára legyen az embereknek. Az akváriumtisztítását akárki el tudja majd végezni helyette. Egyre erősebben érezte feleslegesnek munkáját. Elhatározta, hogy holnaptól a butik felé sem fog nézni.

Így is tett. Másnap reggel kiment a Duna partjára, figyelte a folyón áthaladó hajókat, a vízben úszkáló halakat, a munkába siető embereket. Saját magán kívül mindent fontosnak érzett. A közeli újságostól vásárolt egy álláshirdetésekkel teli lapot, és új, fontosabb munkahely után kezdett kutatni. Elszántsága példás volt.

Egész héten a papírokat bújta, de minden állásban talált valami kivetnivalót, egyik sem volt eléggé megfelelő és FONTOS. Viszont minden egyes este eszébe jutott a kis butik és az akváriumok. „Vajon mi lehet most az akváriumokkal?”- tűnődött magában.

Barátai a következő összejövetelkor már aggódtak érte, és szégyellték magukat, hogy ilyen helyzetbe sodorták Ábelt. Szerették volna megvigasztalni barátjukat, de ő hajthatatlan volt.

Ábel egyik reggel a boltba indult kenyérért. Útja során kíváncsiságból elsétált az akváriumos butik előtt. Amit akkor látott, az nem volt mindennapi. A bolt pangott az ürességtől, az akváriumok helyén pedig sötétzöld, bűzlő kockák álltak. Ábel nagy ijedtségében, beszaladt az üzletbe, felkapta tisztító ládáját, és úgy ahogy volt, nekiesett az akváriumok kitakarításának. Az akváriumok siralmas állapotba kerültek: a vizük bűzös volt, zöld algák leptél el az üvegfalakat, a levegőztető eltömődött, és Ábel kedvenc kishala, Barnabás sajnos halottan lebegett a víz tetején. Ábel egész éjjel fenn volt, rendületlenül tisztított és sikált. Végre fontosnak érezte magát. Reggelre, mire a butik kinyitott minden akvárium tisztán ragyogott. Újra csábította a vásárlókat.

Ábel elnézést kért a bolt vezetőjétől, és ígéretet tett, hogy többé ez nem fordul elő. A boltvezető megbocsátott, és elmesélte az akváriumok történetét. Ettől fogva Ábel mindent átlátott, reggelente bejárt a kis üzletbe és mosolyogva dolgozott. Többé nem szégyellte munkáját senki előtt. Még egy névtáblát is nyomtatott magának, amin ez állt: Ábel, az akváriumtisztító. Így mindenki láthatta, mivel foglalkozik. Megértette, hogy egyetlen munka sem felesleges.

- Minden munkának értéke van. Amikor pedig elhanyagoltam a feladatom, az emberek nem vásároltak a butikban, a kereskedő csődbe jutott, és a polgármester asszony sem találta a megfelelő báli ruhát az estélyre. Én is szerencsétlennek éreztem magam. Minden egy nagy körforgás része, és mi a láncszemei vagyunk. Ha egy láncszem kivonul a körből, a lánc felbomlik - tanította kisfiának évekkel később Ábel.

 A kismadár

„Csivit-csivit csip-csirip, csivit-csivit csip-csirip” -csiripelte egy szürke kismadár az állatkertben. A madárka egyedül gubbasztott a madárház itatójánál.

Ahogy kinyitott az állatkert, és megjelentek az első emberek, társai rögvest repkedni kezdtek és a legszebb hangjukon énekeltek a látogatóknak néhány kenyérdarab reményében. Az emberek nem sajnálták a falatkákat, volt, hogy egy félzacskónyit a kalitkákba engedtek, had egyenek a kis aranyoskák. Így éldegélt napról napra az állatkerti madár sereg.

Ám a kismadár rendszeresen magányosan énekelt, sosem tartott szürke játszótársaival. Ő mindig beérte a gondozók ebédjével és az itató friss vizével. Pelyhes kora óta figyelte a többieket, miként tanulnak meg repülni, de ő sosem tartotta fontosnak a szárnycsapkodást, nem tanult meg repülni. „A lábaimon ugrándozva is könnyedén eljuthatok mindenhová pici otthonomban, akkor miért ritkítsam meg szép tollazatomat a madárház rácsaival.”- gondolta magában a kismadár.

            Egy napon új jövevény érkezett az állatkerti madárházba. Az új madár hasonlított a szürke kismadárra, mert ő sem tudott repülni. Azonban ő nem a keserűség miatt nem repkedett, hanem mert néhány napja balesetet szenvedett az egyik gondozó udvarában. Eltörött a szárnya, miközben gyakorolta a levegő bukfencet. A járdán fekve a gondozó talált rá, aki menten bekötözte szárnyát és a gyógyulása idejére az állatkerti kalitkába tette. Itt minden nap figyelemmel kísérheti gyógyulását. A beteg madár, akit Robinak hívtak a levegő zsonglőrje volt. Olyan fürgén repült, hogy nem volt, aki kiálljon ellene versenyben. Most azonban törött szárnya miatt nem repkedhetett a madárházban. A repülés mellett a másik tulajdonsága az volt, hogy sokat beszélt. Ezzel vezette le felesleges energiáit.

-         A szoros kötést csak három hét múlva veszik le- mondta a kismadárnak.

A kismadár megsajnálta a beteg Robit, ezért egész nap együtt csiripeltek. Kellemes beszélgető társra találtak egymásban. A nap végére azonban Robinak feltűnt, hogy a kismadár egész nap nem mozdult el az itató mellől.

-         Biztosan szükséged van egy kis mozgásra, repülj nyugodtan, én megvárlak itt- nevetett Robi.

-         Én jól érzem magam így is, és nem tudok repülni- vallotta be a kismadár.

Robi nem mert több kérdést feltenni, és a sok izgalomtól hamarosan álomba is szenderült.

Másnap reggel újra megkérdezte a kismadarat, hogy miért nem megy és repül egy keveset.

-         Mondtam már, hogy nem tudok repülni! Nézd meg milyen kicsi ez a madárház, ebben egy bukfencet sem tudnál vetni, mire kettőt csapsz a szárnyaddal, már elérted a másik falat.

Ekkor nézett csak jobban körbe Robi, akinek ezek után igazat kellett adnia újdonsült barátjának. Aznap nem esett több szó a repülésről, de Robi elhatározta, hogy megtanítja repülni a kismadarat, mert szerinte egyetlen madár sem élhet repülés nélkül.

            Attól a naptól kezdve Robi minden nap a madárházon kívüli élményeiről mesélt. A kismadár egyre nagyobb lelkesedéssel hallgatta, hogy az állatkerten kívül nincs rács, amibe beleütközhetne, nincs etetési rend; a szárnyit nem pózolásra, hanem utazásra és önfeledt játékra használhatja. Néha a többi madár is belehallgatott beszélgetésükbe, de üres fecsegésnek tartották Robi szavait. A sok mese megtette hatását, mert a kismadár egyik napon leszállt az itató melletti helyéről, és amíg a többiek aludtak, szárnyait próbálta emelgetni fel és le. Amikor már ez is ment, gyorsított a tempón. Azonban repülni nem könnyű, az első emelkedésig szorgalomra és egy jó tanárra van szükség. A szárnycsattogásra Robi is felébredt. Örömmel látta, hogy új barátja a repüléssel próbálkozik. Menten a kismadárhoz ugrándozott, és felajánlotta neki segítségét.

-         Egyet se félj kis pajtás, majd én segítek rajtad – mondta örömmel Robi.

Még két hétig biztosan itt leszek a gondozó szerint, az bőven elég, hogy megtanulj repülni. Ha te is akarod, akkor együtt elmehetünk a madárházból a szabadba.

-         És majd arra szállunk, amerre a szívünk húz- fejezte be a mondatot boldogan a kismadár.

A következő két hétben a kismadár szorgalmasan gyakorolt: emelgette a szárnyait fel és le; lassan majd gyorsabban. Mikor Robi elfáradt a kismadár még akkor sem adta fel, ő akkor is verdesett. A többi madár is örült, hogy a pajtásuk végre madár módra viselkedik, azonban ők nem tudtak még a két jó barát titkos szökési tervéről. A gyakorlás szüneteiben Robi és a kismadár a szökés részleteit beszélték meg. Mindketten tudták, hogy mikor a gondozó Robi kötéseit cseréli nem zárja kulcsra a kalitkát, csak behajtja az ajtót. Ezért a terv szerint, amíg a gondozó leveszi Robi kötéseit, a kismadár a kijáratnak repül majd, és a kinyílódó ajtón a szabadba száll. Közös tervük még több erőt adott a szürke madárnak, hogy folytassa a gyakorlást. Azonban a kismadár túl sokáig nem mozdult meg az itató mellől, ezért begye jó nagyra nőtt, amit gyenge szárnyai nehezen bírtak el. Egyre közeledett a szabadulás napja, a kismadár még soha semmit sem szeretett volna annyira, mint kirepülni a kalitkából, azonban eddig még egyszer sem sikerült felszállnia az itató mellől. Robi már nem tudott több jó tanácsot mondani, egyre nagyobb aggodalommal figyelte új barátját. A kismadár azonban tudta, hogy holnap akkor is képes lesz a repülésre.

            Eljött a nagy nap. A kismadár és Robi egész éjjel fenn maradtak. A nagy izgalom nem hagyta nyugodni őket. Délelőtt kinyitott az állatkert, a madárház madarai a kalitkák falához repdestek, a csiripelő szövetségesek pedig izgatottan várták a gondozót. Nemsokára, ahogyan számítottak rá nyílt is az ajtó, és egy kéz simogatta meg a kismadarat. Azonban ez a kéz, nem a gondozóé volt, hanem az egyik gyermek látogatóé, aki csintalanságból, amíg szülei nem figyeltek rá, nyitogatta ki a madarak kalitkáját. Szerette volna, ha a minden madár kirepül a madárházból, mire a gondozók tudomást szereznek a rosszaságról. Azonban a madarak többsége a kalitkákban született, így csak néhány madárka röppent ki az ajtón. Közöttük volt a kismadár is. Robi tanítványának sikerült a lehetetlen, szárnycsapkodásai a magasba emelték. Még soha sem érezte magát ilyen boldognak, csak szállt és szállt. Ám egyszer csak észrevette, hogy barátja, Robi nincs mellette. Eszébe jutott, hogy Robi a kötések miatt képtelen kimenekülni a madárházból. A kismadár gyorsan repült vissza a kalitkákhoz, ahol a dühös gondozók már elkezdték visszazárni az ajtókat. A kismadár tudta, hogy arra már nincs ideje, hogy kiszabadítsa Robit, túl későn ért vissza az állatkertbe. Ezért amilyen erősen csak tudott azért imádkozott, hogy barátja megmeneküljön. Becsukta a szemét és koncentrált. Egyszer csak Robi hangját hallotta egészen közel magához. Ahogy szemét kinyitotta barátját még mindig a kalitkában látta, de a hangja közelebbről jött.

-         Kismadár, kismadár, kiszabadultunk!- süvöltött el mellette Robi.

A madárka nagyon megörült barátjának. Kiderült, hogy a magasból rosszul látta a madárházat, és a bekötözött szárnyú veréb nem Robi volt, hanem egy másik madár.

-         Abban a pillanatban mikor kinyíltak az ajtók a szabadulás helyett az első dolgod az volt, hogy leszakítsd rólam a kötéseket. Ezután pedig csukott szemekkel szálltál ki a kalitkából. Olyan gyorsan repültél, hogy még engem is lehagytál. A boldogságtól mindenről megfeledkeztél, még arról is, hogy te mentetted meg az életem- mesélte Robi.

Ettől kezdve a kismadár soha sem tért vissza az állatkertbe. Minden nap messzebbre szállt, reggelente pedig ezt énekelte:

„Csip-csip repülni jó,

Csip-csiripp a repülés nekem való!”

 A teás kancsó 

-  Mamácska, ma is főzhetek teát abban a piros teás kancsóban?- kérdezte izgatottan Bence. Tudod, mikor abban készül a tea, sokkal finomabb az íze.

-  Majd én felforralom a vizet, te pedig vedd elő a teát és a mézet a szekrényből.

Hallottál már a teás kancsó történetéről?

-  Nem emlékszem rá nagymama. Meséld el nekem!

-  Amíg a tea elkészül ülj csak ide mellém, mesélek neked.

 Sok-sok évvel ez előtt, mikor a Földet még nem burkolták országutak, járdák, mikor az emberek még hittek a király szavának, akkor éltek mesém szereplői. Történt egyszer, hogy almát terem ország királylánya a palota udvarán játszadozott kiskutyájával. Miközben kergetőztek az egyik almafa törzse mögül előugrott egy anyó, és így szólt a királylányhoz:

-  Jaj, kedves királylány! Úgy elfáradtam a hosszú út alatt, mindjárt szomjan halok. Tudnál nekem egy korty italt hozni?

-  Egyet se félj anyóka, apám a király kedvenc itala a tea, ezért minden órában egy hordó teát főzet. Gazdagnak, szegénynek is jut belőle. Várj egy pillanatot, máris hozom!

- Jótett helyébe jót várj kis királylány. Most adok neked egy varázs erejű teás kancsót. Ha majd eljön az ideje ezzel próbára teheted a férfi szíveket, ugyanis ebben a kancsóban olyan ízletes teát készíthetsz, amilyet még kedves király apád sem ivott. Azonban ilyen teát csak egy igaz szívű férfi képes főzni, a többiek teája ihatatlan lesz.

- Köszönöm anyóka- mondta a királylány és a szobájába futott a piros kancsóval.

Teltek múltak az évek és a kis királylány felcseperedett, már régen elfelejtkezett a piros ajándékról és az anyóról. Édesapja egy ideje nézegette a szomszédos ország főméltóságait, kihez is adhatná feleségül lányát. Nehéz dolga volt ám a királynak, hiszen a szomszédos országok urai mind önzőek és meggondolatlanok voltak. A király pedig a legjobbat akarta lányának. Ám a királylánynak eszébe jutott a piros kancsó.

Rögvest elő is hozatta azt kedves szolgálójával. Amíg a kancsó megérkezett elmesélte gyermekkori történetét apjának.

A király nagyon elcsodálkozott, de mivel nem tudott választani a kérők közül, így engedte, hogy  a királylány játéka döntsön. Azonban hiába próbálkozott sok száz férfi, egyik sem tudta  ízletesre megfőzni a teát. Próbálták tejjel, tej nélkül, citrommal, citrom nélkül, édesítőszerrel, mézzel, kevés vagy sok cukorral, nagy csészébe, kispohárba, ám a tea csak nem akart finomra elkészülni. A király már kezdett türelmetlenkedni, de lánya csitította, bízott az anyóka tanácsában.

Már több hét is eltelt, és rengeteg hordó forralt vizet elpazaroltak. A kérők száma is megfogyatkozott, a gazdag főurak mind lemondtak a királylány kezéről, mígnem kopogtatott a király kapuján a városi kocsmáros fia.

-         Kedves király uram, egy életem, egy halálom, én ezt a próbát kiállom- mondta a fiú.

A király ránézett leányára, aki mosolyogva várta az újabb teát.

-         Jól van fiam, láss neki!- vetette oda a király, aki már nem bízott abban, hogy valaha is megtalálhatná lányának az ideális párt.

-         Király uram, hogyan szereti inni a teát?- kérdezte meg minden idegesség nélkül a fiú.

-         A sokáig áztatott fekete tea, kevés citrommal és három kiskanál cukorral a kedvencem.

A legénynek sem kellett több, rögvest neki látott a tea elkészítéséhez. Mindent úgy csinált, ahogyan a király mondta. Negyed óra múlva el is készült a forró ital. A fiú kitöltötte egy díszes pohárba és a királynak adta. A király pedig unottan belekortyolt a teába. Lett ám meglepetés, a király egy újabb pohárral is kért a teából és háromszor is megnyalta a szája szélét az édeskés tea után.

-         Édes fiam, én még ilyen jó teát már évek óta nem ittam!- kiáltott fel boldogan a király. Mit csináltál, amit a többiek nem?

-         Kedves király uram, csak megkérdeztem, hogyan szereti a teát. Odafigyeltem a kívánságára. Ezt jó apámtól tanultam, aki már annyi vendégnek tett a kedvére.

-         A titok nyitja a figyelem. – mondta mosolyogva a királylány, akinek már a kapuban megtetszett a kocsmáros fia.

-         Gyermekeim, legyetek egymásiéi! Ásó, kapa, nagyharang se válasszon el benneteket.- mondta a király és töltött még egyet a teából.

-         Hallod Bence, készen is van a teád, már sípol a teaforraló.- dünnyögte nagymama unokájának, aki még mindig a piros kancsót nézte.

-         Lehet, hogy ez a kanna is varázserejű, nagymama?

-         Az csak rajtad múlik kisfiam. – mondta a mamácska, és mindkettőjüknek töltött egy- egy pohárkával a gőzölgő finomságból.

 Szoknyás hajóskapitány

       Jó reggelt árbócos! Milyen időjárásra számíthatunk ma?

-          Jó reggelt kapitány! Az égen egy felhőt sem látok, esőre nem számíthatunk. Viszont a napkelte vörös, számításaim szerint elég erős szél ígérkezik ahhoz, hogy délutánra elérjük a kikötőt- kiáltotta az árbócos.

-          Köszönöm- mondta a kapitány és a reggeli, friss szélben - szokása szerint - összefonta gyönyörű, szőke haját.

Miközben a kapitány a hajával volt elfoglalva a matrózok serényen dolgoztak: újra csomózták a köteleket, kiengedték a vitorlát. A fedélzeten azonban feltűnt két matróz, Tom és Jim, akik a társaikkal ellentétben, a hálófülkék mellett állva beszélgettek. A kezükben törlő rongyot fogdostak. Mivel tartottak a kapitány szigorától, előre megbeszélték, hogy amint feltűnik a színen Donna, ugyanis így hívták a kapitányt, rögtön úgy tesznek, mintha az ablakot pucerájoznák.

A legutóbbi kikötőben a kapitány egy új matrózt vett fel a hajóra. Ő volt Tom. A vén matróz sok hajón megfordult már, de női kapitánnyal még sosem találkozott. Addig- addig noszogatta hálótársát Jimet, amíg az el nem kezdte neki mesélni a szoknyás kapitány történetét. A kétárbócos hajó közel három éve szeli keresztül az Atlanti-óceán szilaj hullámait a szoknyás kapitány vezénylete alatt- kezdte a mesét Jim.

Azelőtt minden másként alakult. A hajó kapitánya Donna melegszívű, de határozott édesapja volt. Ő nem volt mindennapi kapitány! Nem viselte jól a magányt, ezért a többi kapitánnyal ellentétben ő a családjával élt a hajón. Külön kis házikót épített fel feleségének és Donnának. Nem mondom, hogy könnyű életük volt a nyílt tengeren, de nekik csak az számított, hogy együtt lehessenek. Átvészeltek viharokat, éhínséget, kalóztámadásokat. Azonban évekkel ez előtt egész Európában a pestis járványa pusztított. Sajnos a kór a hajót sem kerülhette el. A vészben hosszú hetes betegség után elhunyt a kapitány felesége. Így Donna és a kapitány ketten maradtak. A kislány mindig ott volt apja nyomában, leste mozdulatait. Az évek során egyre felnőttebb Donna megtanulta apja mesterségét. Tizenhét éves korára akár már egyedül is elkormányozta volna a kétárbócost. Apja sosem akarta elhagyni Donnát, de kötelességének érzete, hogy férjhez adja. Egy gazdag kereskedő fiát szemelte ki lányának. A hosszú hajóutak alkalmával próbálta meg rávenni gyermekét a házasságra. Erről persze Donna hallani sem akart. Kellően makacs volt ahhoz, hogy a saját törvényei szerint éljen.

Egy éjjel nagy vihar támadt a tengeren. A hullámverés szétmorzsolta a hajó fedélzetét, és még a bevont árbocokat is megtépázta.

A kapitány túl öreg és gyenge volt ahhoz, hogy az erős szélben a fedélzetre merészkedhetett volna. Remegő lábait az első széllökés kifújta volna. Jól tudta ezt Donna is. Ezért apját megelőzve a fedélzetre rohant, és a kapitány helyett irányította a hajót, utasította a matrózokat. Nem telt el két óra, de a hajó már kikeveredett a viharos zónából. Attól fogva a kapitány egyre több alkalommal bízta lányára az irányítást, aki lelkesen látott el minden adódó feladatot. Sokan emlegették is a hajón: „apja lánya”! Donna legszebb álma az volt, hogy apja után átvehesse a kétárbócos irányítását. Azonban a kapitánynak nem volt elég ennyi bizonyíték, hiszen egyetlen kincséről volt szó. Donna álma a párnák alatt pihent, mígnem egy csípős reggelen az árbócos kalózhajó közeledtét jelezte. A békés kereskedőhajó védtelen volt a vad, ágyúkkal felszerelt kalózhajó ellen, így hát a matrózok csak a kapitányban bízhattak. Köztudott volt, hogy a kalózok a tenger fosztogatói, akik néhány zsák aranyért és élelemért nem sajnálják az emberi életeket sem.  A kétárbócoson szinte semmilyen fegyvert sem tartunk. Tudták ezt a kalózok is. A nagy hajó közeledtével egyre jobban vacogtunk a félelemtől, ám Donna és apja bátran nézték a halálfejes zászlót.

Senki sem szólalt meg, a kalóz a fedélzetre lépett. Nem láthatott mást a fedélzeten csak a rakományunk felét a kapitányt és lányát. A fosztogató első mozdulatával váratlanul magához szorította a bájos Donnát, és közölte a kapitánnyal, hogy megegyezhetnek a rakomány megosztásában, de a lányt mindenképpen magával viszi. A kapitány hiába kért kegyelmet lányának, a kalóz elszántan átdobta Donnát a másik hajóra, majd egyezkedni kezdett a rakományról. A kapitány végső elkeseredettségében mindent felajánlott volna a kalóznak, csak adja vissza lányát.

Donna eközben furfangos tervet eszelt ki a kalózok kapitánya ellen. Apja sok történetet mesélt neki a tengeri fosztogatókról. Jól tudta, hogy a kalózok által rabolt kincsek nagy részéből a matrózok semmit sem látnak, és útjaik során akár napokig is éheznek. Lázító szónoklásba kezdett, melyben a kalózhajó fedélzetén elmesélte, hogy miként élnek a matrózok az ő hajóján, hogy a kapitány csak kizsákmányolja őket, és rabszolga módra beszél velük. Azt mondta, mindenre találnak bizonyítékot a titkos kincstárban. Az amúgy is ingerült matrózok dühösek lettek, és a kapitány távollétében a titkos kamrában kutattak. A kamra telis-tele volt étellel és pénzzel, amiért ők dolgoztak meg, ám egy fityinget sem láttak belőlük. Donna szavaira lázadás tört ki a kalózhajón. A matrózok többé nem bíztak meg a kapitányban, Donnát szabadon engedték. Mire a kalóz az új zsákmánnyal visszatérhetett volna, matrózai a kétárbócos fedélzetén megkötözték és elhurcolták.

Donna apja nem akart hinni a szemének. Lánya egymagában elintézett egy egész kalóz garmadát. Ettől kezdve nem volt kétséges számára, hogy lánya megtermett a kapitányi feladatra. Donna ügyes húzásával bebizonyította apjának és az egész legénységnek, hogy szoknyája és szőke haja ellenére ő is igazi kapitány lehet.

Azóta van, hogy a jó öreg kapitány a tengerről a szárazföldre költözött, a kétárbócos kapitánysága pedig egy ilyen szépség kezébe került.

-          Tom, Jim! Most már irány dolgozni, azt hiszitek nem vettem észre, hogy egész délelőtt lazsáltatok? Szeretném, ha estére a kikötőbe érkeznénk. - kiáltott az ablakokhoz Donna.

-          Igenis kapitány!- visszhangzott a válasz.

A kétárbócos azóta is szeli a habokat a szoknyás kapitánnyal. Ha  az óceán közelében vagytok, nyissátok ki jól a szemetek, mert talán ti is megláthatjátok.