A kismadár
„Csivit-csivit csip-csirip, csivit-csivit csip-csirip” -csiripelte egy szürke kismadár az állatkertben. A madárka egyedül gubbasztott a madárház itatójánál.
Ahogy kinyitott az állatkert, és megjelentek az első emberek, társai rögvest repkedni kezdtek és a legszebb hangjukon énekeltek a látogatóknak néhány kenyérdarab reményében. Az emberek nem sajnálták a falatkákat, volt, hogy egy félzacskónyit a kalitkákba engedtek, had egyenek a kis aranyoskák. Így éldegélt napról napra az állatkerti madár sereg.
Ám a kismadár rendszeresen magányosan énekelt, sosem tartott szürke játszótársaival. Ő mindig beérte a gondozók ebédjével és az itató friss vizével. Pelyhes kora óta figyelte a többieket, miként tanulnak meg repülni, de ő sosem tartotta fontosnak a szárnycsapkodást, nem tanult meg repülni. „A lábaimon ugrándozva is könnyedén eljuthatok mindenhová pici otthonomban, akkor miért ritkítsam meg szép tollazatomat a madárház rácsaival.”- gondolta magában a kismadár.
Egy napon új jövevény érkezett az állatkerti madárházba. Az új madár hasonlított a szürke kismadárra, mert ő sem tudott repülni. Azonban ő nem a keserűség miatt nem repkedett, hanem mert néhány napja balesetet szenvedett az egyik gondozó udvarában. Eltörött a szárnya, miközben gyakorolta a levegő bukfencet. A járdán fekve a gondozó talált rá, aki menten bekötözte szárnyát és a gyógyulása idejére az állatkerti kalitkába tette. Itt minden nap figyelemmel kísérheti gyógyulását. A beteg madár, akit Robinak hívtak a levegő zsonglőrje volt. Olyan fürgén repült, hogy nem volt, aki kiálljon ellene versenyben. Most azonban törött szárnya miatt nem repkedhetett a madárházban. A repülés mellett a másik tulajdonsága az volt, hogy sokat beszélt. Ezzel vezette le felesleges energiáit.
- A szoros kötést csak három hét múlva veszik le- mondta a kismadárnak.
A kismadár megsajnálta a beteg Robit, ezért egész nap együtt csiripeltek. Kellemes beszélgető társra találtak egymásban. A nap végére azonban Robinak feltűnt, hogy a kismadár egész nap nem mozdult el az itató mellől.
- Biztosan szükséged van egy kis mozgásra, repülj nyugodtan, én megvárlak itt- nevetett Robi.
- Én jól érzem magam így is, és nem tudok repülni- vallotta be a kismadár.
Robi nem mert több kérdést feltenni, és a sok izgalomtól hamarosan álomba is szenderült.
Másnap reggel újra megkérdezte a kismadarat, hogy miért nem megy és repül egy keveset.
- Mondtam már, hogy nem tudok repülni! Nézd meg milyen kicsi ez a madárház, ebben egy bukfencet sem tudnál vetni, mire kettőt csapsz a szárnyaddal, már elérted a másik falat.
Ekkor nézett csak jobban körbe Robi, akinek ezek után igazat kellett adnia újdonsült barátjának. Aznap nem esett több szó a repülésről, de Robi elhatározta, hogy megtanítja repülni a kismadarat, mert szerinte egyetlen madár sem élhet repülés nélkül.
Attól a naptól kezdve Robi minden nap a madárházon kívüli élményeiről mesélt. A kismadár egyre nagyobb lelkesedéssel hallgatta, hogy az állatkerten kívül nincs rács, amibe beleütközhetne, nincs etetési rend; a szárnyit nem pózolásra, hanem utazásra és önfeledt játékra használhatja. Néha a többi madár is belehallgatott beszélgetésükbe, de üres fecsegésnek tartották Robi szavait. A sok mese megtette hatását, mert a kismadár egyik napon leszállt az itató melletti helyéről, és amíg a többiek aludtak, szárnyait próbálta emelgetni fel és le. Amikor már ez is ment, gyorsított a tempón. Azonban repülni nem könnyű, az első emelkedésig szorgalomra és egy jó tanárra van szükség. A szárnycsattogásra Robi is felébredt. Örömmel látta, hogy új barátja a repüléssel próbálkozik. Menten a kismadárhoz ugrándozott, és felajánlotta neki segítségét.
- Egyet se félj kis pajtás, majd én segítek rajtad – mondta örömmel Robi.
Még két hétig biztosan itt leszek a gondozó szerint, az bőven elég, hogy megtanulj repülni. Ha te is akarod, akkor együtt elmehetünk a madárházból a szabadba.
- És majd arra szállunk, amerre a szívünk húz- fejezte be a mondatot boldogan a kismadár.
A következő két hétben a kismadár szorgalmasan gyakorolt: emelgette a szárnyait fel és le; lassan majd gyorsabban. Mikor Robi elfáradt a kismadár még akkor sem adta fel, ő akkor is verdesett. A többi madár is örült, hogy a pajtásuk végre madár módra viselkedik, azonban ők nem tudtak még a két jó barát titkos szökési tervéről. A gyakorlás szüneteiben Robi és a kismadár a szökés részleteit beszélték meg. Mindketten tudták, hogy mikor a gondozó Robi kötéseit cseréli nem zárja kulcsra a kalitkát, csak behajtja az ajtót. Ezért a terv szerint, amíg a gondozó leveszi Robi kötéseit, a kismadár a kijáratnak repül majd, és a kinyílódó ajtón a szabadba száll. Közös tervük még több erőt adott a szürke madárnak, hogy folytassa a gyakorlást. Azonban a kismadár túl sokáig nem mozdult meg az itató mellől, ezért begye jó nagyra nőtt, amit gyenge szárnyai nehezen bírtak el. Egyre közeledett a szabadulás napja, a kismadár még soha semmit sem szeretett volna annyira, mint kirepülni a kalitkából, azonban eddig még egyszer sem sikerült felszállnia az itató mellől. Robi már nem tudott több jó tanácsot mondani, egyre nagyobb aggodalommal figyelte új barátját. A kismadár azonban tudta, hogy holnap akkor is képes lesz a repülésre.
Eljött a nagy nap. A kismadár és Robi egész éjjel fenn maradtak. A nagy izgalom nem hagyta nyugodni őket. Délelőtt kinyitott az állatkert, a madárház madarai a kalitkák falához repdestek, a csiripelő szövetségesek pedig izgatottan várták a gondozót. Nemsokára, ahogyan számítottak rá nyílt is az ajtó, és egy kéz simogatta meg a kismadarat. Azonban ez a kéz, nem a gondozóé volt, hanem az egyik gyermek látogatóé, aki csintalanságból, amíg szülei nem figyeltek rá, nyitogatta ki a madarak kalitkáját. Szerette volna, ha a minden madár kirepül a madárházból, mire a gondozók tudomást szereznek a rosszaságról. Azonban a madarak többsége a kalitkákban született, így csak néhány madárka röppent ki az ajtón. Közöttük volt a kismadár is. Robi tanítványának sikerült a lehetetlen, szárnycsapkodásai a magasba emelték. Még soha sem érezte magát ilyen boldognak, csak szállt és szállt. Ám egyszer csak észrevette, hogy barátja, Robi nincs mellette. Eszébe jutott, hogy Robi a kötések miatt képtelen kimenekülni a madárházból. A kismadár gyorsan repült vissza a kalitkákhoz, ahol a dühös gondozók már elkezdték visszazárni az ajtókat. A kismadár tudta, hogy arra már nincs ideje, hogy kiszabadítsa Robit, túl későn ért vissza az állatkertbe. Ezért amilyen erősen csak tudott azért imádkozott, hogy barátja megmeneküljön. Becsukta a szemét és koncentrált. Egyszer csak Robi hangját hallotta egészen közel magához. Ahogy szemét kinyitotta barátját még mindig a kalitkában látta, de a hangja közelebbről jött.
- Kismadár, kismadár, kiszabadultunk!- süvöltött el mellette Robi.
A madárka nagyon megörült barátjának. Kiderült, hogy a magasból rosszul látta a madárházat, és a bekötözött szárnyú veréb nem Robi volt, hanem egy másik madár.
- Abban a pillanatban mikor kinyíltak az ajtók a szabadulás helyett az első dolgod az volt, hogy leszakítsd rólam a kötéseket. Ezután pedig csukott szemekkel szálltál ki a kalitkából. Olyan gyorsan repültél, hogy még engem is lehagytál. A boldogságtól mindenről megfeledkeztél, még arról is, hogy te mentetted meg az életem- mesélte Robi.
Ettől kezdve a kismadár soha sem tért vissza az állatkertbe. Minden nap messzebbre szállt, reggelente pedig ezt énekelte:
„Csip-csip repülni jó,
Csip-csiripp a repülés nekem való!”
