Szoknyás hajóskapitány
- Jó reggelt kapitány! Az égen egy felhőt sem látok, esőre nem számíthatunk. Viszont a napkelte vörös, számításaim szerint elég erős szél ígérkezik ahhoz, hogy délutánra elérjük a kikötőt- kiáltotta az árbócos.
- Köszönöm- mondta a kapitány és a reggeli, friss szélben - szokása szerint - összefonta gyönyörű, szőke haját.
Miközben a kapitány a hajával volt elfoglalva a matrózok serényen dolgoztak: újra csomózták a köteleket, kiengedték a vitorlát. A fedélzeten azonban feltűnt két matróz, Tom és Jim, akik a társaikkal ellentétben, a hálófülkék mellett állva beszélgettek. A kezükben törlő rongyot fogdostak. Mivel tartottak a kapitány szigorától, előre megbeszélték, hogy amint feltűnik a színen Donna, ugyanis így hívták a kapitányt, rögtön úgy tesznek, mintha az ablakot pucerájoznák.
A legutóbbi kikötőben a kapitány egy új matrózt vett fel a hajóra. Ő volt Tom. A vén matróz sok hajón megfordult már, de női kapitánnyal még sosem találkozott. Addig- addig noszogatta hálótársát Jimet, amíg az el nem kezdte neki mesélni a szoknyás kapitány történetét.
Azelőtt minden másként alakult. A hajó kapitánya Donna melegszívű, de határozott édesapja volt. Ő nem volt mindennapi kapitány! Nem viselte jól a magányt, ezért a többi kapitánnyal ellentétben ő a családjával élt a hajón. Külön kis házikót épített fel feleségének és Donnának. Nem mondom, hogy könnyű életük volt a nyílt tengeren, de nekik csak az számított, hogy együtt lehessenek. Átvészeltek viharokat, éhínséget, kalóztámadásokat. Azonban évekkel ez előtt egész Európában a pestis járványa pusztított. Sajnos a kór a hajót sem kerülhette el. A vészben hosszú hetes betegség után elhunyt a kapitány felesége. Így Donna és a kapitány ketten maradtak. A kislány mindig ott volt apja nyomában, leste mozdulatait. Az évek során egyre felnőttebb Donna megtanulta apja mesterségét. Tizenhét éves korára akár már egyedül is elkormányozta volna a kétárbócost. Apja sosem akarta elhagyni Donnát, de kötelességének érzete, hogy férjhez adja. Egy gazdag kereskedő fiát szemelte ki lányának. A hosszú hajóutak alkalmával próbálta meg rávenni gyermekét a házasságra. Erről persze Donna hallani sem akart. Kellően makacs volt ahhoz, hogy a saját törvényei szerint éljen.
Egy éjjel nagy vihar támadt a tengeren. A hullámverés szétmorzsolta a hajó fedélzetét, és még a bevont árbocokat is megtépázta.
A kapitány túl öreg és gyenge volt ahhoz, hogy az erős szélben a fedélzetre merészkedhetett volna. Remegő lábait az első széllökés kifújta volna. Jól tudta ezt Donna is. Ezért apját megelőzve a fedélzetre rohant, és a kapitány helyett irányította a hajót, utasította a matrózokat. Nem telt el két óra, de a hajó már kikeveredett a viharos zónából. Attól fogva a kapitány egyre több alkalommal bízta lányára az irányítást, aki lelkesen látott el minden adódó feladatot. Sokan emlegették is a hajón: „apja lánya”! Donna legszebb álma az volt, hogy apja után átvehesse a kétárbócos irányítását. Azonban a kapitánynak nem volt elég ennyi bizonyíték, hiszen egyetlen kincséről volt szó. Donna álma a párnák alatt pihent, mígnem egy csípős reggelen az árbócos kalózhajó közeledtét jelezte. A békés kereskedőhajó védtelen volt a vad, ágyúkkal felszerelt kalózhajó ellen, így hát a matrózok csak a kapitányban bízhattak. Köztudott volt, hogy a kalózok a tenger fosztogatói, akik néhány zsák aranyért és élelemért nem sajnálják az emberi életeket sem. A kétárbócoson szinte semmilyen fegyvert sem tartunk. Tudták ezt a kalózok is. A nagy hajó közeledtével egyre jobban vacogtunk a félelemtől, ám Donna és apja bátran nézték a halálfejes zászlót.
Senki sem szólalt meg, a kalóz a fedélzetre lépett. Nem láthatott mást a fedélzeten csak a rakományunk felét a kapitányt és lányát. A fosztogató első mozdulatával váratlanul magához szorította a bájos Donnát, és közölte a kapitánnyal, hogy megegyezhetnek a rakomány megosztásában, de a lányt mindenképpen magával viszi. A kapitány hiába kért kegyelmet lányának, a kalóz elszántan átdobta Donnát a másik hajóra, majd egyezkedni kezdett a rakományról. A kapitány végső elkeseredettségében mindent felajánlott volna a kalóznak, csak adja vissza lányát.
Donna eközben furfangos tervet eszelt ki a kalózok kapitánya ellen. Apja sok történetet mesélt neki a tengeri fosztogatókról. Jól tudta, hogy a kalózok által rabolt kincsek nagy részéből a matrózok semmit sem látnak, és útjaik során akár napokig is éheznek. Lázító szónoklásba kezdett, melyben a kalózhajó fedélzetén elmesélte, hogy miként élnek a matrózok az ő hajóján, hogy a kapitány csak kizsákmányolja őket, és rabszolga módra beszél velük. Azt mondta, mindenre találnak bizonyítékot a titkos kincstárban. Az amúgy is ingerült matrózok dühösek lettek, és a kapitány távollétében a titkos kamrában kutattak. A kamra telis-tele volt étellel és pénzzel, amiért ők dolgoztak meg, ám egy fityinget sem láttak belőlük. Donna szavaira lázadás tört ki a kalózhajón. A matrózok többé nem bíztak meg a kapitányban, Donnát szabadon engedték. Mire a kalóz az új zsákmánnyal visszatérhetett volna, matrózai a kétárbócos fedélzetén megkötözték és elhurcolták.
Donna apja nem akart hinni a szemének. Lánya egymagában elintézett egy egész kalóz garmadát. Ettől kezdve nem volt kétséges számára, hogy lánya megtermett a kapitányi feladatra. Donna ügyes húzásával bebizonyította apjának és az egész legénységnek, hogy szoknyája és szőke haja ellenére ő is igazi kapitány lehet.
Azóta van, hogy a jó öreg kapitány a tengerről a szárazföldre költözött, a kétárbócos kapitánysága pedig egy ilyen szépség kezébe került.
- Tom, Jim! Most már irány dolgozni, azt hiszitek nem vettem észre, hogy egész délelőtt lazsáltatok? Szeretném, ha estére a kikötőbe érkeznénk. - kiáltott az ablakokhoz Donna.
- Igenis kapitány!- visszhangzott a válasz.
A kétárbócos azóta is szeli a habokat a szoknyás kapitánnyal. Ha az óceán közelében vagytok, nyissátok ki jól a szemetek, mert talán ti is megláthatjátok.
